Harlem & Michael || Life is strange

Látszólag a legnagyobb ellenségeként kezel, egy gyilkossággal gyanúsítottként, akivel csak azért beszél, mert muszáj. Minden mondatáról sül a támadói szándék, az én központúság, ami lehet gyerekkori berögződés, szülői neveltetés vagy annak hiánya, illetve kialakulhatott felnőtt korában is. A nárcisztikusságon nincs mit szégyellni, de jó, ha az ember képes elismerni. Megjegyzem nem sok olyan betegem van, aki hajlandó erre. Lassan lepillantok oldalára, hogy megbizonyosodjak a jelvényről, bár semmivel sem tesz többet a dologhoz.
- Ó, valóban. - bólintok egyet. - Viszont abban a szerencsés helyzetben van most, hogy én se mások bajain csámcsogó ember nem vagyok, se a kollégája. Amit ők tudnak, én nem tudom. Persze ebből kiindulva meg van a maga lehetősége arra is, hogy hazudjon vagy ferdítsen, ám az sok időt visszavetne a kezelésben, arról nem is beszélve, hogy okot adna a gyanúra, hogy talán mégsem a rendőri pályára született. - magyarázom, leginkább megnyugtatásul az elsőket és tényként a többit. Azt mondja elege van már a pletykákból és rossz nézésekből, de mind ezt úgy adja elő, hogy ugyanezt várja el tőlem is. Nem azt mondom, hogy ezekből azt szűröm le, hogy őrült, egyszerűen csak tagad. Előtte, ellőttük és maga előtt is. Hogy mit, nos, arra még nem tértünk rá. A szemkontaktus hiánya és olykori megszakítása beszélgetés közben is némi aggodalomra ad okot. De hová siessünk, ez még csak az első beszélgetés. Sőt annak is maximum az első 10 perce.
- Volt már rá példa? - kérdem jegyzetelés közben, majd azt követően ismételten ránézve és helyesbítve. - Mármint erre a "gyilkos génre"? - emelem kezeim, ujjaimmal idéző jelet formálva erre a nem létező dologra, még egy enyhe mosolyt is hozzá téve. Mennyire megnyugtató a tudat, hogy a rend erős őrei, hisznek a mumusban. Végtére is csak az életünk és biztonságunk bízzuk rájuk.
Elutasító. Nem kell kimondania, a homlokára van írva. De ezen majd változtatunk. Idővel biztosan.
- Milyen kár, hogy nem így gondolkodnak mások. - s hogy ez dicséret vagy csipkelődés, mindenki döntse el maga. Abban egyetértek kollégáival, hogy én sem bíznám életem, vagy más életét egy őrültre. A kérdés az, hogy erről ő miképp vélekedik.
Látszólagos érdektelenséget mutat, vagy komolyan elengedi a füle mellett, azt, amiket megosztok vele. Ebből nem azt szűröm le, hogy sértegetni próbál, mint inkább, hogy még mindig nem mérte fel, milyen feltételekkel mehet útjára, mi az, ami miatt itt van, s mi az, ami által elindulhat a javulás felé. Mert nem, nincs jól. Az viszont bizonyos, hogy a másik iránti empátiája igen csak megbicsaklott. Egy nem szakmabeli ebből meg egyből azt fogja leszűrni, hogy érzéketlen, ami önmagában csak egy jellemhiba, na de, ha a háttérben szereplő rokonság egyike hasonló tüneteket mutatott mielőtt gyilkossá vált. A baj, hogy erre felhívva a figyelmét is nagyjából úgy működne a dolog, hogy akár a falhoz is beszélhetnék.
- Ebben egyetértünk valamelyest, de azért annyira még én sem vagyok naiv, hogy ne lássam vagy gondoljam, hogy vannak kivételes helyzetek. Mert van, aki így jut feljebb, akár a közigazgatás területén. Ha nem így volna, kevesebb volna a bűnözés, az éhező, a világ problémája. De mint tudjuk... - nem fejezem be, mert nem szükséges. Rövid agyalás után, már is egy teszt elé állítanám. Kíváncsiságból. A "Ne ítélj, hogy ne ítéltess" alapelven. Kamaszoknál szoktam használni, de az ő esetében ez most aktuális.
- Oké, akkor most felvázolok egy szituációt, és magának az a dolga, hogy sorrendbe tegye a személyeket. Ismétlem, sorrendbe, nem pedig egyet vagy többet kiválasztva. Szóval a tényállás az, hogy utaznia kell, mindegy hová, de hosszú, több órás útnak néz elébe. A vonat fülkés, szóval nem kell száz ember közt vergődnie. Viszont csak egy darabig élvezheti a magány sajátos örömeit, mert társasága lesz. Csak egy. Lássuk csak: Egy két apró, 3-4 éves gyermekkel érkező, kissé kimerült állapotban lévő nő, oké, ez mondjuk kapásból három, de a szituációt tekintve ez lényegében irreleváns. Aztán ott van még egy idős, beteges, látszólag cserfes hölgy, aki egy bizony igen ízléstelen macskás pulcsiban érkezik, a harmadik legyen mondjuk egy... - itt gondolkodóba esek, mert kellenes az egyedi kihívások - legyen egy olyan feketében járó, punk srác, akinek hatalmas karikák vannak a szemei alatt, talán még szaga is van a fiatalnak. A negyedik személy egy jól fésült negyvenes férfi, öltönyben, akta táskával. Az ötödik egy fiatal hölgy, kisírt szemekkel, látszólag még mindig a rejtélyes történtek hatása alatt idegeskedve. A hatodik egy saját neméhez vonzódó, kissé talán férfias öltözködésű nő, míg a hetedik s egyben utolsó, egy rendezetlen öltözetű, borostás, hátizsákos fickó, aki bár látványosan kerüli a magával való bármiféle szemkontaktust és társalgást, az, hogy csendes, csak egy dolog. - vázolom fel a lehetőségeket, majd újfent hozzáteszem. - Kérem tegye sorrendbe őket, legyen mondjuk az első az, akivel inkább együtt utazna, és az utolsó, akivel lehetőleg nem. Ha gondolja, közben meg is magyarázhatja miért. Úgy is rákérdek alkalomadtán... - teszem hozzá még a végét mosolyogva. Szűkszavúság ide vagy oda, ha nem beszél, én sem engedhetem útjára az aláírásommal.

Nem szokásom általánosítani, végtére is, mind különbözőek vagyunk. Ugyanakkor vannak pontok, pillanatok, melyek akaratlan is az előző páciensre, vagy páciensekre emlékeztet. Ilyen az új onnan érkező bizalmatlansága felém, a munkám iránt, és, hogy egyáltalán jóban lehetünk. Potenciális ellenségként tekintenek rám, noha vicces módon nagy részük önmaguktól jön el. Szókimondó és őszinte? Ez sem újdonság. Sokakban meg van ez a kettős tulajdonság, bár van, akiből a félelem irántam és a jövendőbeli dolgokra való kilátások hozzák ki. Figyelem és várom, ahogy helyet talál magának, s magamban addig is megpróbálom felvázolni, amit látok. Arcmimikáiból ítélve, s mert minden felém tett megjegyzéséből kiérzem a lekezelő hangsúlyát, úgy vélem, lappang benne némi nárcisztikusság vagy az arra való hajlam. Ez azért is fontos, mert, ha tisztában lehetek a páciens feltételezhető zavaraival, úgy akképpen fogom tudni kezelni, vagy is hozzáértően orvosolni. Mert egy önbizalom hiányossal és egy egótól fuldoklóval is másként kell beszélni. A nárcisztikus személyiségzavar, pedig kialakul - általában gyermekkorban - semmint örökletes vagy szándékosan "felvett szokás".
Igyekszem velem szemben helyet foglalni, kezemben már ott a napló és a toll. Egyik lábam átvetem a másikon, úgy érzem kissé nehézkesen fogunk neki indulni, de se baj, ez a kezelés sosem a rohanásról szólt.
A beszélgetés alatt is sok mindenre fény derülhet, azon túl is, hogy pontosan mit tartalmaz mondandója. Például az, hogy már az első mondata elárulja, apja árnyékában érzi magát, mert a mondat inkább róla, s nem Miss Marshallról szól. Na meg az sem utolsó, hogy bár ő erről nincs tájékoztatva, én, mint egyszerű norvég ember, nem merültem el igazán az itteni gyilkossági ügyekbe, se az effajta történetekbe,  így hát fogalmam sincs kiről beszél azon túl, hogy a rokon kezéhez bizony vér tapadt. Tudomásul vettem jeleként aprót bólintok felé. Rendőri pálya. Nos, bár távol álljék tőlem ítélkezni, de már csak lelki épsége miatt sem értem, milyen szakavatott, diplomás idióta kolléga hagyta, hogy erre a szakmára léphessen a kisasszony? Vagy csak ennyire tojnak itt az ilyenekre? Mert ha igen, nos, a probléma nem a ránézésre problémás emberekkel van, hanem a mögöttük álló és őket állandóan kihívásokba lökdöső démonokkal. És itt is emberekre gondolok.
- Értem. - bólintok ismét, miközben lejegyzetelek pár apróságot, majd figyelmem ismét az övé. - Pontosan mit takar ez az "állandó pszichológiai megfigyelés"? - érdeklődöm, mert magával a fogalommal jómagam is tisztában vagyok, ám ahány ember, annyiféle jelentés társulhat ehhez a néhány szócskához. Nálam ugyanis ez a szó azokra értetendő, akik jó eséllyel életük hátralevő részét kórházban vagy ahhoz közel élik, sokszor, de szinte mindig gyógyszeres kezelés alatt állnak, és nem, egyikük sem foglalkozhat vagy dolgozhat olyan munkakörökben, melyekben ön- vagy közveszélyessé válhat. Persze ezt bármelyik szakmára rá mondhatjuk, de még is csak más egy pisztoly táska és egy kávéfőző mondjuk.
Bár még sehol sem tartunk, ő már is a lényegre tér. Nincs itt kerek 10 perce, de már menne. Esélyt sem adva. Vajon hány orvost tudhat maga mögött? Vajon miért nem furcsállja senki, hogy állandóan váltogatja orvosait, s ő még is szakmájában maradhatott? Ez nem a "jól vagyok" fajta dolog, mellyel többet nem foglalkozunk, mert jól van az úgy. A-a. Ez itt kérem szépen, a semmit sem adok, de mindent akarok elven működik, mert különben ez és ez lesz, ami miatt megütöm a bokám. Csak, hogy én nem itteni zsebből vásárol diplomás fickó vagyok. Nem azt mondom, hogy olyan híres lennék, mint itt sokan mások - csak tudnám miért? -, de nem félek szembeszállni az ördöggel, ha tudom, hogy ő valójában lelke mélyén csupán egy ijedt kisgyermek, aki mindenkit megtámad félelmében. Elmosolyodva hallgatom, ahogy menthetetlenül próbálja tisztázni magát előttem, mindhiába.
- Hű, maga aztán nem cicózik... Kár, hogy ez itt egy kihallgató terem, és nem vagyok gyanúsított... - mosolyodtam el, mindenféle gúnyolódás nélkül. De a megfélemlítésem nem itt kezdődik, ha pedig célba is ér, esélyesen nem úgy fogok reagálni, amiként azt ő szeretné vagy elvárná. - Könnyű pénz is volna, ha így működne, de vélhetőleg, maga sem a könnyen megoldható ügyeket kedveli, mint inkább melyek kihívásokkal teliek. Ha megszorulnék, majd beszélhetünk róla... - viccelődtem el a végét, hisz bizonyosan erre sosem fog sor kerülni. Ha azonban átesnénk a ló túloldalára és valós fenyegetésekkel bombázna vagy úgy érzem egyelőre alkalmatlan a munkáját elvégezni, tudatosítom benne, hogy akármennyire is nem úgy tűnik, jelenleg nálam a gyeplő, és, ha a papíron az áll, hogy alkalmatlannak ítélem, úgy ideiglenesen - vagy akár végérvényesen is - megszűnhet rendvédelmi munkaköre. Ezzel azonban nem dobálózom, nem kenyerem a szigorítás.
- Szóval meséljen a munkájáról... Milyen szakmai ágon indult el...? Nyomozó vagy járőr? Annyira nem vagyok tisztában a rendvédelmi ágazatokkal... De, ha jól tudom még a nyomozói körökben is szerte ágazó csoport van, ugye? - kérdeztem, mialatt lepillantottam a naplóra és feljegyzeteltem még egy apróságot. - Tudja a fiam is töpreng a szakmán, bár szerintem sportolónak is kiváló lenne, és az kevésbé veszélyes. Ellenben a lányok, na ő igazi bajkeverő... - csóváltam fejem mosolyogva. Azt gondolom úgy fer, ha ő is adva magából én is adok magamból. Könnyebben nyílnak meg. Még a nárcisztikusok közt is.

Igazából egy percet sem késett az ajtó előtt álló meglepett fiatal hölgy, én pedig nem vagyok rest kezet rázni vele a magam barátságosan mosolygós doktor bácsi lévén.
- Igen, nagyon örvendek, én Doktor Michael Kolbeck vagyok, s remélhetőleg az a személy, aki tud segíteni a problémáin. - mutatkozom be jó kedélyűen, noha ő leplezetlen bizalmatlansággal és megbélyegzéssel tekint rám. Általános dolog, hogy újonnan érkező betegeim kételkednek szaktudásomban, gyakorlatomban és abban, hogy úgy egyáltalán van e bármi haszna annak, amiért én pénzt kérek el. Bár nem szívem csücske a folytonos bizonygatás, szeretem, ha a munkám lévén, maguk is rájönnek, hogy bizonyos dolgok mégsem teljesen úgy vannak, ahogy ők azt külső szemmel látják.
- Tessék csak. - lépek odébb beinvitálva a tágas, emeletén egy kisebb könyvtárral bővített irodámba. - Foglaljon csak helyett, ott, ahol éppen kényelmesnek érzi. - emelem kezem a két egymással szemben lévő fotelek egyikére, és a tőlük nem messze lévő kanapéra. A fal mentén is akad egy fa lábakon álló, kevésbé párnázott kanapé, illetve még egy fekvőfotel és az ablak előtti kárpitozott pad. Ugyanakkor volt betegem, ki a kényelmes ülő alkalmatosságok helyett is, inkább a szőnyegre ült, míg egy másik a... khm ölembe. Szemtelen róka kölyök...
- A tea sajnos már a nap felénél elfogyott, de akad még savas és mentes vizem, igaz szoba-hőmérsékletű, de talán nincs idebent olyan meleg, hogy szükséges lehessen a jeges ital. - kínálom meg, s amennyiben kér, úgy adok is neki az egyik bútorokhoz passzoló, külsőre szekrény kinézetű mini hűtőből. Ezt követően pedig, bárhova is ült, ha ült, a közelében foglaltam helyet.

Mire helyemre ülök, már a kezemben a jegyzet füzetem és a kabala tollam a "Legjobb apa a világon" felirattal. Egyszer majdnem eltette egy kleptomániás betegem, szerencsére szemet szúrt és még időben visszakértem. Alice sose bocsájtotta volna meg, ha elvesztem. Miután pedig úgy véltem, hogy miss Marshall is kényelmesen elfoglalta helyét, gondoltam akár bele is kezdhetünk. S ha csak nem ő kezdett bele a beszélgetésbe, indítson bármiféle témával is, úgy én kezdeményeztem, még ha kissé klisésen is hangzott.
- Rendben van. Meséljen magáról. - néztem rá hátra dőltemben. Egyelőre ez a legfontosabb, ugyanis a nevén és születési dátumán kívül semmit sem tudok róla. Nullából pedig kiindulni egy magamfajtának, nos olyan, mint egy féllábút labirintusba küldeni. Előbb vagy utóbb kitalál, de még is ki olyan kegyetlen, hogy belökje oda?

Még egyszer búcsút intünk egymásnak a mai nappal utolsó előtti páciensemnek, majd még kinézek, hátha itt van már a következő, de a kanapé üres, így az órámra pillantok. Van még 5 perce, szóval semmi gond. Nem mintha nem akadhatnak bárkinek is életbevágó dolga, esetleg visszakozna, amit én ugyan nem támogatok, de mivel beleszólásom sincs, így csak reménykedem, hogy legalább értesítenek a lemondott időpontról. Mondjuk egy órával előbb is akár, hogy mégse kelljen várnom rá feleslegesen.
De a mai utolsó betegemet még nem sikerült ily módon megismernem, sőt... igazából sehogy se, mivel még csak egyszer s akkor is csak telefonon keresztül beszélgettünk. Pontosabban csak lebeszéltünk egy időpontot. Ha lehetséges, egy napra - vagy egy hétre - egyszerre csak egy újabb beteget vállalok, mert a korábbiak mellett ő teljesen új problémákkal, személyiséggel és hozzáállással tér be hozzám, aminek elemzése még bőven nyújt otthoni házi feladatot is. Nem kéne plusz munkát vállalnom, ha nem érdekelnének betegeim igazán és persze jobban betudnám osztani időm. De nem ilyen vagyok. Szeretek babrálni a részletekkel, agyalni napokig egy eseten, egy pillanaton, vagy akár egy megválaszolatlan pillantáson. No és persze nem példátlan, hogy az 1 max másfél órás beszélgetések elhúzódnak kicsit, mert nehezen indul be, vagy mert egyszerűen elrepül az idő a rejtélyek fejtegetése közben. Az újonnan érkező betegek persze érthető módon mindig negatívan állnak hozzá, ám mikor ugyanebbe a csapdába esnek, mert nem szólok rájuk, hogy hát idő van, menni kell, hanem hagyom, hogy befejezzék mondatuk, történetük, gondolatmenetük, rádöbbennek, hogy kell az a kis csúszás.

Szépen helyet foglalok íróasztalom mögött székemben és naplózom az eddigi időpontjaim, lejegyzek minden apróságot, ami a mai napra vonatkozik, s közben persze lopva tekintek néha az órámra. Szándékosan tettem utoljára új páciensem. Az újak mindig odakerülnek, mert sose tudni miféle beszélgetésnek nézünk elébe. Mikor pedig végzem az eddigi pácienseim jegyzeteivel, új oldalt nyitok Mrs. Marshall. De ez sem tart tovább néhány röpke pillanatnál. Amíg pedig várok, ellenőrzöm hívtak-e, akár a gyerekek. Például Torsten, hogy későn ér haza, vagy Alice, hogy hol találja a mini fánkokat, mert oda ahova a múltkor dugtam már nincs, ő pedig éhes. Nem mintha a hűtőben ne volna rendes főtt étel, sőt még étteremből hozott kínai is, mert tudom, mindig próbál folyton fogást találni rajtam, sosem jó neki, ami van. Még szerencse, hogy anyja képességét örökölte, így semmit se tud magához varázsolni, kis rókaként, pedig nem képes még szekrényeket mászni. Nem mintha oda rejtettem volna...
Már kezdenék aggódni új páciensem miatt, mikor cipő kopogásra leszek figyelmes odakintről. Fel is kelek a székből és elindulok az ajtó felé, hogy beelőzzem az ajtó nyitással, esetleg még az ajtóban bemutatkozhassunk így élőben is.